1918-ban a modern kor legnagyobb influenzajárványa söpört végig a világon, több millió halottat hagyva maga után. Mivel a téma összetett és történések tekintetében több szakaszra bontható, teljes kifejtésével pedig többszáz oldalas könyveket lehetne megtölteni, így ebben a cikkben csak a spanyolnátha magyarországi megjelenését és kezelését fogjuk taglalni. (A cikk kifejezetten a magyar spanyolnátha járvány kezdetének bemutatásával kíván foglalkozni, nem pedig a monarchiabeli betegségekkel.)

A jelenleg fertőző koronavírus idén, március 4-én érkezett meg Magyarországra, ennek apropóján próbáljuk meg felkutatni és bemutatni azt, hogy 1918-ban a spanyolnátha hogyan és feltehetőleg mikor érkezett meg hazánkba.

A betegség három hullámban jelentkezett a világon. Az első hulláma nem okozott akkora pánikot és nem járt jelentősebb halálozási aránnyal, mint a második hullám, ami egyben a legsúlyosabb is volt. Az utolsó szakaszt már csak egy utólagos járványnak titulálták és (Kínán kívül) nem is volt olyan veszélyes, mint a második. 

A betegséggel járó tünetek olyanok voltak, akár egy tipikus influenza tünetei: fejfájás, végtaggyengeség, emésztési panaszok és magas láz, ami akár 40 fokra is felszökött. Továbbá légzési nehézségekről is beszámolnak a korabeli lapok, súlyosabb esetekben tüdőgyulladás és legcsőhurut is kialakult a betegség szövődményeként. Mivel ekkor még javában dúlt a világháború, az orvosok eleinte nem foglalkoztak különösebben az elhalálozások pontos okának meghatározásával. Továbbá az orvosok nagyrésze nem volt tisztában a spanyolnáthával, ezért a korabeli halotti anyakönyvekben gyakran fordul elő a tüdőgyulladás az elhalálozás okaként. Mi sem jelzi jobban az első két hullám közti különbséget, mint az, hogy a betegség második hulláma már olyan gyors lefolyású volt, hogy a fertőzöttek néhány nap alatt elhunytak. Azok a szerencsésebb betegek viszont, akiknél tüdőgyulladás nem alakult ki, már 2-3 napon belül tünetmentesen felgyógyultak.

A betegség terjedéséről a magyar sajtó is nap-nap után tudósított, persze ahogy háború idején várható, próbálták kerülni a pánikot, ezért eleinte veszélytelennek és gyengének írták le a vírust. A spanyolnátha egészen ’18 június közepéig elkerülte Magyarországot. Ekkor már jelentettek 15 megbetegedést, azonban ezek között kizárólag csak külföldi, nagyrészt orosz hadifoglyok voltak, akiket a Zita-kórházban elkülönítve ápoltak. 

 A Zita-kórház egyik kórterme

1918 július 4-én, egy csütörtöki napon jelentek meg az első újságcikkek, amelyek az itthoni megfertőződésekről számoltak be. "A spanyolnátha útban Magyarország felé", "Megérkezett a spanyol influenza Budapestre" és más hasonló című cikkek láttak napvilágot. Ekkor Nyugat-Európában már tombolt a járvány, a közeli Bécsben pedig több mint 100 beteget jelentettek. Ugyanezen a napon már 60 beteg hadifoglyot ápoltak a budapesti Zita-kórházban, ahonnan tovább terjedt a Tőzsde-hadikórházba, további 27 hadifoglyot megfertőzve. A nap végére már nemcsak a kórházakban, de a hadigyárakban is megjelent a betegség, ugyanis a Ganz-gyárban dolgozó orosz hadifoglyok közül 18-an kerültek kórházba spanyolnátha gyanújával. A betegség rendkívül gyorsan terjedt, azonban haláleset nem történt. 

1918 július 4-i újságcikk a spanyolnátháról

Az első civil megbetegedéseket másnap (július 5-én) jelentették, ekkor a Telepy utcai fiókkórházban dolgozó egyik orvos és egy nővér produkálták a betegség tüneteit, ezért őket azonnal elkülönítették és megfigyelés alá vették. A MÁV Főigazgatóság ezután jelentette, hogy Pestújhelyen, az istvántelki főműhelyében 60 munkásuk betegedett meg spanyolnátha tüneteivel. A témában dr. Szabó Sándor országos tisztifőorvos szólalt meg, aki nyugalomra intette az embereket, mondván hogy a népesség egy veszélytelen vírussal áll szemben, amiből néhány nap alatt fel lehet gyógyulni. A vírus gyors terjedését mutatja, hogy délután már Szegedről is érkeztek jelentések megbetegedésekről – itt két úrileány és harminc munkásember betegedett le. A lányokról kiderült, hogy a bátyjuk frontról hazatért tisztiszolgájától kapták el a betegséget, amit a szolga még a fronton kapott el. 

Az Est című napilap a nagy érdeklődésre való tekintettel interjút készített dr. Szabó Sándor országos tisztifőorvossal és dr. Gerlőczy Zsigmond egyetemi tanárral. Gerlőczy az alábbiakat nyilatkozta a spanyolnátháról:

Ekkor még valóban csak néhány beteg volt az országban, és az orvosok sem tudhatták, hogy a járvány később milyen méreteket fog ölteni.

Újsághír a spanyolnátha terjedéséről, 1918 július 7, vasárnap

A következő napokban szórványosan előfordultak újabb megbetegedések, azonban halálesetről továbbra sem számolt be a sajtó. Az újságok a megbetegedésekről egyre rövidebben tudósítottak. (Például július 17-én Debrecenből táviratozták a fővárosba, hogy a hortobágyi halgazdaságnál dolgozó katonák közül 60 fő megbetegedett, minek okán karanténba zárták a helyszínt.) Szeptember 13. pénteken azonban két nővér halálát jelentették az országos tisztifőorvosi hivatalnak. Nincs kizárva, hogy már ezt megelőzően is volt spanyolnáthából kifolyó haláleset, csak nagy valószínűséggel nem társították hozzá. Szeptemberben már az orvosok is elismerték a járvány veszélyét, ezért az ország egyes részein több iskolát és közintézményt bezártak.

Egy külföldi kórterem a spanyolnátha idején

Mint az minden járványos betegségnél szokás, itt is azonnal elkülönítették a betegeket. Az orvosok ajánlása eleinte az volt, hogy a megbetegedettek maradjanak távol az orvosi rendelőktől és otthon, ágynyugalom mellett próbálkozzanak a felépüléssel. Kizárólag csak indokolt esetben hívassanak magukhoz orvost, ha az állapotuk több nap elteltével sem javul.

Nagyobb gondot okoztak azonban a fronton és kórházakban levő katonák. Őket nehéz volt elkülöníteni, gyakran kivitelezhetetlen, így köztük kifejezetten gyorsan terjedt a kór. A frontkórházakban izzasztással próbálták kezelni a spanyolnáthás betegeket, azonban ez nem vezetett hosszútávú eredményre. Gyógyszeres kezeléseket pedig azért nem folytattak, mivel azok nagy mennyiségben történő alkalmazása csak legyengítette a szervezet ellenállóképességét. Az orvosok eleinte a háború miatt fellépő élelemhiányra gondoltak mint a járvány terjedésének legfőbb oka, de ezt megcáfolta az, hogy a vírus egészséges, jól táplált és fiatal egyéneket is megtámadott.

Az orvosok sok esetben azt figyelték meg, hogy a gyógyult beteg miután elhagyta a kórházat, azonnal hozzálát ügyes-bajos dolgaihoz, gyakran munkába is áll. A nem teljesen felépült szervezetet azonban újból megtámadja a vírus, a gyenge immunrendszer miatt, ezúttal már halálos szövődményeket okozva.

1918 július elején az Orvosi Hetilap és a Gyógyszerészek Lapja hasábjain megjelent egy hirdetés, melyet később a napilapok is átvettek, miszerint az úgynevezett Anacot-pasztilla hatásos ellenszere az egyre jobban terjedő spanyolnátha betegségnek. A pasztilla a száj fertőtlenítésére szolgált.

A járvány előrehaladtával sok helyen kötelezővé tették a szájmaszk viselését, az embereket felszólították, hogy amennyiben lehet kerüljék a nagy tömegeket és a testi kontaktust ismeretlen személyekkel.

Az Anacot-pasztilla

A cikk végére pedig egy korabeli poén a spanyolnátháról:

Amennyiben tetszett az írás, tekintsd meg az alábbiakat is:

Fallout Shelter, avagy nukleáris óvóhely építés a hidegháborúban

Lothar von Richthofen, a vörös báró öccsének kalandos élete

Űrhajósok rejtélyes eltűnései a világűrben

Az osztrák-magyar Przemysl-erőd hátborzongató legendája

Korabeli újságokat, havidíj ellenében az Arcanum adatbázisban tekinthetik meg az érdeklődők.