A most következő cikkben egy olyan eseményt mutatunk be, amely nem volt más, mint értelmetlen vérengzés, amelyet nem tudni mi okból követtek el a magyar honvédek sérelmére.

A záhonyi laktanyában szolgálatot teljesítő MN3932-es kódnevű, hivatalosan a 19. önálló honi légvédelmi tüzérosztály katonái 1956. november 4-én, reggel a rádióból értesültek arról, hogy minden magyar katona azonnal hagyja abba a harcot és minden fegyvert és a laktanyákat engedjenek át a szovjeteknek. Ezért délelőtt 9 órakor a laktanya parancsnoka, Dudics József autóba ült, hogy átmenjen a szovjet oldalra, csakhogy sosem érkezett meg oda, mert egy szovjet járőr feltartóztatta. A laktanyában senki nem gondolt arra, hogy hamarosan elszabadul a pokol, ezért mindenki csinálta a napi rutinfeladatokat. Délelőtt 11 órakor azonban tankok hangjára lettek figyelmesek a laktanyából és a pontonhidak felé fordulva azt látták, hogy mintegy 40 db (más visszaemlékezések szerint csupán 2-3 db, véleményünk szerint azonban inkább valahol a két szám között lehet a valódi száma a páncélosoknak) T-34-es páncélos közelít a laktanya felé. Eleinte nem vettek róla tudomást, de amikor a tankok harci felállásba fordultak, a laktanya ügyeletes tisztje, Tóth Simon parancsnokhelyettes a katonákat felszólította, hogy minden egyes fehér ruhadarabbal, ami a kezük ügyébe kerül, integessenek az oroszoknak, nehogy azt gondolják, hogy felkelők vannak a laktanyában.

A laktanya és környéke 1966-ban 

A páncélosok a laktanya kerítésével szembeállva leállították motorjaikat, majd miután a parancsnok valamit intett a többi páncélosnak, visszaereszkedett a saját páncélosába. A laktanya udvarán összegyűlt mintegy 300 honvédnek megfagyott a vér az ereiben, amikor a vezérpáncélos tornya célba vette a laktanya épületét és tüzet nyitott rá. Amint a páncélosok lövegei tüzet nyitottak, lőni kezdtek a toronygéppuskák is. Mindenki próbált fedezékbe jutni, többen hasra vágták magukat. Stiegelmayer Géza hadnagyot és Lengyel József szakaszvezetőt szó szerint szétszaggatta a páncélosok géppuska sorozata. A többiek, akik csak tudtak próbáltak kúszva egy fal tövébe, vagy a drótkerítés alatt az útmenti mély árokba eljutni. A lövések nem csillapodtak, ezért akik az udvaron maradtak mindenáron ki akartak jutni onnan. Így tett Kocsány Imre őrvezető is, aki kúszva próbált meg eljutni a laktanya falától a mély árokba. Bajtársával Haranghy Sándorral próbáltak szerencsét, Kocsány ment elől, Haranghy fél méterrel utána. Egy szovjet páncélos miután észrevette a mozgást odairányította fegyverét és Kocsány fél fejét ellőtte, aki ezért holtan esett össze. Haranghy néhány percig magában zokogva feküdt, mire sikerült erőt venni magán és a már csak 2 méterre levő árokba sikerült begurulnia.

Katonák egy csoportja, Virág Ferenc balról az alsó sorban a második (bal kezén könyököl)

A laktanya egyik szobájában tartózkodó Torjai Gyula főhadnagy, valószínűleg a szovjet csapatokkal akarta felvenni a kapcsolatot, akit emiatt a szobában ért a váratlan sortűz. Miután a főhadnagy úgy gondolta, hogy a laktanyában nincsen biztonságban, ezért az ablakon próbált meg kimenekülni. Amint kijutott az ablakhoz őt is elkaszálta a szovjet páncélosok géppuska sorozata és az ablakból már csak a fej nélküli teste esett ki a laktanya udvarára. Később csak a zsebében levő igazolványa alapján tudták azonosítani. Az ötödik áldozata a vérengzésnek Virág Ferenc őrmester volt, akit egy repesz a gyomrán sebesített meg és még a laktanya udvarán elvérzett.

Virág Ferenc

A mintegy 20 percig tartó féktelen lövöldözést a Tisza felől felhangzó „Hurrááá” kiáltás szakította meg, amikor a páncélosok mögött helyet foglaló szovjet gyalogság is bekapcsolódott a harcba és gépfegyverekkel tüzelve megindultak az egyértelműen már a kezdetektől védtelen laktanya ellen. A magyar katonáknak már az elején sem állt szándékában az ellenállás, ugyanis légvédelmi ezred voltak, ezért értelmetlen lett volna felvenniük a harcot a páncélosokkal. Miután a szovjet gyalogság benyomult a laktanyába, a magukat megadó magyar honvédeket egyhelyre terelték, a laktanya falának a tövébe. A magyar katonák ekkor mégjobban rettegtek, ugyanis a szovjetek egy sorban felálltak velük szemben gépfegyvereikkel a honvédekre célozva.

Egy T-54-es harckocsi Budapesten a felkelők oldalán harcolva

A szovjet parancsnok megérkezése után azonban szerencséjükre hadifoglyok lettek, és szinte azonnal a Szovjetunióba deportálták őket. Még annyit megengedtek néhány embernek, hogy a sebesülteket és a halottakat összeszedjék és egy platós kocsin kórházba küldjék őket. Stiegelmayer hadnagyot és Lengyel szakaszvezetőt darabokban találták meg, míg Torjai főhadnagyot fej nélkül a laktanya egyik ablaka alatt, Kocsány őrvezetőnek a fél fejét vitte el egy szovjet géppuska sorozat, míg Virág őrmester a gyomrát ért repeszsérülésbe halt bele a laktanya udvarán. A sebesülteket és a halottakat felpakolták egy gépkocsira, majd egy ember beszállította a legközelebbi kórházba őket. A katonák halált balesetként kezelték.

T-44-es páncélos Budapesten 1956 november első napjaiban

A teljes mértékben érthetetlen és értelmetlen vérengzésben 29 honvéd sebesült meg és 5 honvéd vesztette életét, az elhunytakat később posztumusz előléptették van, akit kétszer is egyszer a szocializmus ideje alatt, egyszer pedig az 1990-es években. Az elhunyt hősi halottak személyes adatai a következők:

Amennyiben érdekesnek találtad a cikket és szívesen olvasnál még, más történelmi témájú érdekes dolgokról tekintsd meg az alábbiakat is:

„Így jár minden ÁVÓS!” avagy az 1956-os év egyik kegyetlen gyilkossága

Űrhajósok hátborzongató eltűnései a világűrben

Hogyan esett hadifogságba Rákosi Mátyás az első világháborúban?